A bolgárkertészek emlékműve  - Ognjan Kozsuharov alkotása - 2014 óta a Bosnyák téren áll, nem véletlenül. Az Oszmán Birodalom fennhatósága alól felszabadult független Bulgáriából kivándorló kertészek a 19. század folyamán az egész ország területén megtelepedtek, mégis egyik legfontosabb központjuk Budapest, azon belül is a Bosnyák téri piac volt.

A bolgárkertészet hagyománya és páratlan sikere a bolgár történelemben leledzik. A hosszú Oszmán Birodalomba történő betagozódás alatt az ipar nem fejlődött a területen, így a városok sem tudtak megerősödni. A magyarországihoz hasonló nagybirtokrendszer sem létezett, a török hadsereg élelmezése viszont az őslakosokra hárult. A török étkezési kultúra miatt rengeteg zöldséget  - paprikát, paradicsomot, uborkát, és a hazánkban sokáig ismeretlen padlizsánt -  termeltek viszonylag kis földterületeken. A török uralom alóli felszabadulás után viszont a bolgár termelők jórészt felvevő piac nélkül maradtak, így sokan, főleg a fiatal férfiak elindultak nyugatra, Európa belseje felé szerencsét próbálni.

A Bosnyák téri piac az 1950-es években

A hagyományos magyar paraszti konyha nem nagyon használta a bolgárok termékeit, vásárlóik jellemzően a változatosabban étkező városi polgárság köréből kerültek ki, ezért a történelmi Magyarország területén belül a nagyvárosok közelében telepedtek le. 1865-ben Káposztásmegyeren jelent meg az első, öt tagból álló bolgár kertészkolónia. 1871-ben 164 pest-budai bolgárkertészt említenek, a század utolsó évtizedére 573-ra nőtt a számuk Pest területén. Szívesen béreltek földet Óbudán, Rákospalotán, a Csepel-szigeten, Angyalföldön és Zuglóban. Legendásan megbízható, a földbért pontosan fizető gazdálkodók hírében álltak, így a hazai földbirtokosok szívesen kötöttek velük üzletet.

Termelési technológia

A bolgárkertészeknek saját tulajdonú földjük nem volt, a művelésre kiszemelt területet magánbirtokosoktól bérelték. A kiváló minőségű vetőmagokat maguk termelték, és tél végén csíráztatni kezdték. A magokat vizes kendőbe csomagolták, és a trágyahalomba dugták, de az is előfordult, hogy a testükre kötötték. A melegtől a magok gyors csírázásba kezdtek, a palánták előnevelését pedig üvegházakban, a 20.század közepétől fóliasátrakban végezték. Ezzel a módszerrel sokkal korábban tudtak a primőr zöldségekkel a piacon megjelenni, mint a magyar termelők, így jelentős versenyelőnyre tettek szert.

Bolgárföldeken palántázó asszonyok Újpalota határában az 1960-as években

Öntözésre szívesebben használták az élővizet, mint a fúrt kutat. Azt tartották, az élővíz melegebb, és szerves anyagban gazdagabb, mint a kútvíz, így ha tudtak, patak, folyó mellett béreltek földet. Rákospalotán a Szilas-patak, Angyalföldön és Zuglóban jellemzően a Rákos-patak mellé települtek, az öntözővizet egy speciális szerkezet - a bolgárkerék vagy dulap - segítségével emelték ki a mederből. A dulap három részből állt: egy fából készült, tengely körül forgó kerékből, amire a vízbe merülő vödröt akasztották,  egy fogaskerékből, és egy ehhez csatlakoztatott egykarú emelőből, melyet lovak vontattak körbe-körbe.

Bolgárkereket formázó emlékmű Halásztelken

A  zöldségágyásokat, az általában 6x2 méteres fiterákat egy csatornarendszerrel hálózták be. A kiemelt vízzel évente 8-10 alkalommal elárasztották a földet, majd kis kapával terelték a vizet az egyik árokból a másikba. Ez az ún. árasztásos öntözési módszer sokkal gazdaságosabb, mint a hagyományos locsolás, egy 1915-ös számítás szerint a hagyományos módszerrel 2–3000 koronát, árasztással mindössze 300–600 koronát tett ki az egy  holdra vetített  éves öntözés költsége.

Druzsesztvo a piacra szánt áruval

Az ágyásokba a téli fagyok elmúltával először dughagymát és salátát ültettek. Miután ezeket felszedték, a hagyma helyére hónapos retek, a salátáéra karalábé, kelkáposzta került. Amikor ezeket is felszedték, jöttek a hagyományos leveszöldségek, a sárgarépa, zeller, petrezselyem. Műtrágyát egyáltalán nem használtak. Nagyon tudtak a friss termékkel bánni: a leveles zöldségeket vizes ronggyal takarták, a káposztát, répát télire vermelték.

Bérelt földeken dolgoztak

Életmód - munkakultúra

 Az első bolgárkertészek vándormunkások voltak. Nem telepedtek le, minden év novemberében hazamentek a családjukhoz, februárban pedig újra jöttek. Csak néhány fiatal, nőtlen férfi maradt egész évben, aki a lovakat gondozta, illetve a télire elvermelt árut a piacon eladta. Spártai körülmények között éltek, a munkabírásuk viszont legendás volt, ha sürgős munka adódott, viharlámpák fénye mellett hajnalig dolgoztak.  A napi megélhetésre alig költöttek, a megtermelt zöldséget ették, hús csak ünnepeken került az asztalra, kocsmába a fiatal legények sem jártak. A vasárnapot általában megtartották, görög katolikus templomba jártak.

A leveszöldségek csokorba kötve kerültek a piacra

Üzleti sikerük másik titka - a termelési technológia mellett -  a szoros, de önkéntes szövetkezési forma, a druzsesztvo volt.  A 30-40 főből álló kertészkolóniák együtt laktak, szigorú munkafelosztás alapján dolgoztak, szerszámaikat maguk készítették.  Egy vezetőjük volt, akiben a többiek feltétel nélkül megbíztak,  ő kezelte a befolyt bevételeket, készítette az év végi elszámolást, gondoskodott a beszerzésekről. A munkások év közben nem vettek ki pénzt a druzsesztvoból, év végén viszont általában szép jövedelmet könyvelhettek el. Ennek egy részét visszaforgatták a gazdaságba, eszközöket vásároltak, illetve a következő évi földbért fizették, a többi tiszta jövedelem volt. A kolónia tagjai végezték az értékesítést is, lovaskocsival hordták az árut a nagyvárosok piacaira.  Ezzel ki tudták küszöbölni a kereskedő közbeiktatását az értékesítési láncból, így a jutalék nem terhelte a nyereséget.

Még az 1960-as, 70-es években is dolgoztak Zuglóban  bolgárkertészek

Az I. világháború alatt sok bolgárkertész kényszerült a hazájában katonáskodni, de a háború után visszatértek régi földjeikre. Sokan ezután már asszonyaikat is hozták, végérvényesen letelepedtek. Számuk az országban 1920-as évek közepén 30 000-re volt tehető. Mivel erősen kötődtek szülőföldjükhöz és anyanyelvükhöz, őrizték a hagyományaikat, pezsgő közösségi életet éltek, és létrehozták saját intézményeiket is. Az analfabetizmus felszámolására önképző, olvasóköröket, iskolákat alapítottak.  Zuglóban, Rákospalotán, Angyalföldön, Kaszásdűlőn még az 1970-es években is aktívan dolgoztak földjeiken, jellemzően a nagy lakótelep építések szorították ki őket a városból. A magyar termelők az évek során ellesték,  eltanulták a bolgárok által alkalmazott technológia számos elemét,  így tudásuk végső soron a hazai kertkultúrát gazdagította. Az 1993. évi LXXVII. törvény végre  a hazai bolgárokat is beemelte a történelmi nemzetiségek sorába.

Majkó Zsuzsanna